Na, most volt elég lelkierőm visszagondolni életem legrosszabb koncertjére. Az egész úgy kezdődött, hogy olyan fél ötre odaértünk Galántára, egy szerencsétlen Opelban, ami tele volt pakolva a dobokon meg egy erősítőn kívül a teljes fellépőtechnikával. Berakodtunk. Vártunk. Nem jött senki (természetesen a sasszemvackát vártuk, ők hozták a dobokat, meg egy kombót). Vártunk még három egységnyit, de semmi. Hatkor akartunk kezdeni, mert limitált volt a játékidőnk. Hat után érkeztek a sasszemesek. Beraktuk a dobokat, beállítotuk a technikát, és olyan hétkor elkezdtük. A sorrendből sorba húztuk ki a számokat, hogy mire van idő, és mire nincs. Rossz volt. Alig bírtam ki azt a 3/4 órát a színpadon. Semmi sem sikerült. A koncert csak az utolsó szám erejéig javult meg, és amikor lementem a színpadról, senki szemébe nem mertem belenézni. Jött a sasszem. Nem láttam őket. De azért kölcsönadtam a gitáromat Gridinek. Ennyi. Rossz volt.