Jól emlékszem azokra a felejthetetlen késődélutánokra a kilencvenes évek végén, amikor a Ghymes együttes még \"hazainak\" számított, és aki pozsonyi, Pozsony környéki vagy fővárosi középiskolás, egyetemista volt illetve a fővárosban dolgozott, ingyen láthatta ezt a nagyszerű formációt minden hónapban, ugyanis a Ghymes saját klubbal rendelkezett a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében (anno Magyar Intézet). A csapat azóta sokat megélt és ma is kitűnő formában van, de sokak szerint azok az esztendők (a Rege és a Smaragdváros albumok megjelenése idején) voltak a zenekar legjobb évei. Talán a jó értelemben vett sztárrá válás felelőssége egy kicsit kiölte azt a spontaneitást és humort, ami akkor jellemezte a zenekart, de az is lehet, hogy ez egy természetes fejlődés, letisztultság eredménye, csak időközben felnőttek, érettebbé váltak.


Évek óta nem láttam a formációt, ezért nagyon megörültem, mikor egy nagyszerű véletlennek köszönhetően ismét lehetőségem nyílt arra, hogy láthassam a Ghymes zenekart. Akkor még nem tudtam, hogy csak a felét fogom látni és hallani, mivel a \"Csak a világ végire...\" című műsor azt sejttette, hogy a legutóbb megjelent gyermeklemezük anyagát fogják játékosan bemutatni a legkisebbeknek, mint ahogyan azt tették a \"Bennünk van a kutyavér\" idején is. Hiába, más idők járnak mostanában, 10 esztendő alatt is hihetetlenül felgyorsult a világ, és a Ghymes teljes tagsága nem engedheti meg magának, hogy bő egy hónapon keresztül a Komáromi Jókai Színház \"szolgálatába szegüljön\", de a nemes tett még így, trióban is nagyon dícséretes. Az előadássorozat bérletes volt, s természetesen a legkisebbekhez szólt, zenés-játékos és cseppet sem utolsó sorban oktató jelleggel. Mivel én is alsó fokon tanítok, ezért alkalmam nyílt elkísérni az osztályomat az előadásra. (Ezzel persze le is lőttem a poént, mivel másképp nem is tudtam volna bejutni a színházba, ugyanis kizárólag gyerekbérletes előadásokról volt szó). Említettem már, hogy a Csak a világ végire... zenés-játékos előadás, ami oktató jelleggel is bír. Előbb azonban essék szó a zenéről.
Ismert a mai gyerekek zenéről alkotott képe és sajnos azt is tudjuk, mennyire kiölte belőlük a kor a muzikalitást, mennyire nem tudnak énekelni (tisztelet a kivételnek). Ráadásul a nevelő koncert címkével illetett pénzszerző haknik (sokszor 10-15 ezerért! - az alapiskolákban, tátogással, játék-imitálással, információk ferdítésével, amelyek után az ember a WC-re nem a szokásos dolgok elintézése végett indul) sem kötik le igazán a figyelmüket, és ha hozzáveszem, hogy röpke tanítói pályafutásom során a legcsibészebb osztályt vittem az előadásra, egy kissé pesszimistán is tekintettem az elkövetkezendő néhány percre. De aztán láss csodát! A Szarka Tamás nélkül színpadra állt (vagyis inkább színpadra ült) fél Ghymes, a testvér Gyula (akinek neve fémjelezte - mint utólag megtudtam - a gyerekműsort) vezetésével, továbbá a többi Ghymes-tag (az éneklő, gitározó és lantot is megszólaltató Szarka Gyula mellett Varga Bori játszott még szaxofonon és fagotton, továbbá Kún Csaba szintetizátorozott és mindketten vokáloztak is) és a Komáromi Jókai Színház színművészei (Holocsy Katalin és Bernáth Tamás) segítségével egy nagyszerű műsornak lehettünk részesei, amelyet a gyermekek éppúgy értékeltek, mint a jelen lévő tanítók. A legutóbbi Ghymes-gyermeklemez dalaira építve, de felhasználva régebbi dalokat is egy félig színház, félig gyermekkoncert varázsának adhattuk át magunkat, és be kell valljam, felnőttszemmel éppúgy szórakoztató és tartalmas volt, mint a gyerekek szemével nézve. A két színművész egyfajta keretet adott a koncertnek, továbbá egyszerűen, néhány kellék segítségével, ám mégis ötletesen, eljátszották a dalokat, itt-ott beálltak egy-kis vokálozásra, vagy ha kellett, ritmushangszerekkel egészítették ki a zenekart. Látszott, hogy mindenki élvezte, amit csinál, és harmónia jellemezte munkájukat. A narrátor szerepét és az összekötő szöveget (amelytől egységes lett a produkció és nem csak a dalok jöttek egymás után) olykor Gyula, máskor pedig a színészek vállalták magukra.
A játékosságot - természetesen - főleg Holocsy Katalin és Bernáth Tamás biztosították, de Szarka Gyuláék is beleadtak anyait-apait. Természetességükkel, kedvességükkel hamar szívükbe lopóztak a gyermekeknek, akiket cseppet sem kellett noszogatni, ha színpadi szereplésre került sor. Sőt, résen kellett lenni, hogy nehogy ellepje a színpadot az egész gyerektömeg. Nem beszéltünk még a zenészek szép, színes, reneszánsz és barokk kort idéző kosztümjeiről, amelyek méginkább meseszerűvé, gyermekközelivé tették a produkciót.


Ami az oktató-nevelő aspektusát jellemzi a dolgoknak, mindenképpen el kell mondanunk, hogy ha egymással olyan fokú jelzők társulnak, mint a kedvesség, a magas fokú zenei képzettség de egyúttal alázat és a játékosság, akkor nyert ügyünk van. Bár így történne minden az iskolákban és a szülői házban is. A kedvességet a gyermek azonnal megérzi és viszonyulása a dolgokhoz alapvetően pozitív irányba változik. Megtisztul a dactól, a szkeptikusságtól, megnyugszik, befogadóbbá válik, barátságosabb lesz, feloldódik. Ami a magas fokú zenei képzettséget és az alázatot illeti, fontos az, hogy ne nézzük hülyének a gyerekeket és ne etessünk meg velük minden ürüléket, mert igenis érzik ők is, mi a jó zene, csak még talán nem tudják annyira kifejezni. Játékossággal pedig mindig célba jutunk. Sajnos sok gyerek nem ismerte a \"Kis kacsa fürdik\" kezdetű dalocskát, de a koncert végére már mindenki tudta, hogy anyjához készül Lengyelországba, és azzal is mindenki tisztában lett, hogy \"Egyszer egy királyfi mit gondolt magában\". Amikor a gyerekek maguktól (vas)tapsolnak és egyszer csak elfogy a zene, amire visszajöhetnének a szereplők, akkor lehet azt mondani, hogy talán elértünk valamit, elért valamit a Ghymes és a Komáromi Jókai Színház.


Szarka Gyula azok közé tartozik, aki tesz is valamit ezért. A gyermekműsor kapcsán így nyilatkozott:
\"Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját... Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége.\"
\"Minden népnek van egy sereg népdala, amely oktatásra kiváltképpen alkalmas. Ezeket jól kiválogatva, a népdal lesz a legmegfelelőbb tananyag, hogy rajta a gyermekeknek az egyes zenei elemeket bemutassuk és tudatosítsuk ezeket... Mielőtt más népeket akarunk megérteni, magunkat kell megértenünk. Semmi sem alkalmasabb erre, mint a népdal. És az idegen országok népdalainak megismerése a legjobb út az idegen népek megismeréséhez. Mindezen fáradozások végcélja abban áll, hogy a tanulókkal megismertessük és megszerettessük a múlt, a jelen és a jövő klasszikusait.\"
Ezen az úton kéne haladni. Máshol is.

Fotók: Dömötör Ede

Linkek:
Ghymes
Komáromi Jókai Színház